Hol rontottuk el? A gyereknevelés buktatói!

Az ember formálása már egészen pici korában elkezdődik. A szülők igyekeznek „jó gyereket” nevelni belőlünk, szem elől tévesztve a valódi célt. Mire betöltjük a tizennyolcadik életévünket a legtöbben megtanulunk társaságban civilizáltan viselkedni, nem nyúlunk hozzá mások dolgaihoz, nem adunk hangot mások előtt érzéseinknek, így kifejezetten kedvelhetőek, vagy legalábbis semlegesek leszünk a környezetünk számára.

Persze, a nevelés valódi és elsődleges célja az kellene, hogy legyen, hogy a szülők segítsenek a gyermekinek abban, hogy életképes egyénekké váljanak. Magabiztos, egészséges lelkületű emberekké, akik képesek kiállni önmagukért, harcolni mindazért, ami megilleti őket, tudják magukról, hogy értékesek, fejlődőképesek, jóban vannak önmagukkal, másokkal és a világgal, talpraesettek, egyszóval: túlélők.

Ha azonban jobban körülnézünk, sajnos fájdalmasan kevés őszinte mosolyú magabiztos embert fogunk észlelni magunk körül. Hol rontottuk el? A szülők mossák kezeiket, ledolgoztak egy életet, ránk áldozták a fiatalságukat, mindent megtettek azért, hogy számunkra biztosítsák a megfelelő körülményeket a növekedéshez és fejlődéshez, nekünk azonban valami mégis hiányzott, hiába a sok hegyi-beszéd, az ajándékok, melyeket sohasem kértünk, érezzük, hogy valami egyszerűen nem stimmel velünk.

Hosszas önvizsgálat vagy pszichoterápia útján aztán felszínre törnek végül a gyermekkori sérelmek, a mellőzöttség érzése, a megszégyenítés fájó emlékei, a félelem, hogy nem szeretnek minket, mert nem vagyunk elég jók, nem mi voltunk a legokosabbak az iskolában, de még ha azok is voltunk, ez sem volt elég ahhoz, hogy a szüleinkből akárcsak egyetlen dicsérő szót is kicsikarjunk.

Végül is mi kellett volna? Mivel előzhettük volna meg az önutálatot, vagy az örökös kételyekkel és értelmetlen bűntudattal átitatott kellemetlen érzést? A dicsérő szavak hiánya, bármilyen hihetetlenül is hangozzék, bizony egy életre nyomot hagy a gyermek lelkében, aki felnőttként is másoktól várja a pozitív megerősítést, ámde mindhiába.

Éppen ezért, ha csemeténk legközelebb valamiben jeleskedik, ne mulasszuk el megdicsérni érte, hiszen ha rossz jegyet hoz haza, azért bezzeg sosem felejtjük el leszidni!