1238-ban írtak először a farsang megünnepléséről, hazánkban a középkor körül kezdték el a farsangi szokásokat betartani. A farsangi időszak során különböző bálokat rendeztek, erről az eseményről olvashatunk Csokonai Vitéz Mihály Dorottya című vígeposzban is.
Már 1772-ben Mária Terézia olyan szabályokat alakított ki, amelyek meghatározták a bálok helyét és rendjét.
A nemes emberek által rendezett bálokat az elegáns öltözet jellemzett, míg a szegények félelmetes maszkokkal, jelmezekkel próbálták elűzni a hideget. A szegény emberek abban a hittben éltek, hogy télen azért hosszabbak az éjszakák, mert a Nap ereje egyre gyengébb.
Úgy tartották, hogy ebben az időszakban az a feladatuk, hogy segítség az égitestet, ezért esténként hatalmas, égő kerekeket gurítottak le a dombról, mert úgy gondoltak, hogy ez által a Nap visszanyerheti erejét.
Ugyancsak a középkorban úgy gondolták, hogy a tél végéhez közeledve az ártó szellemek ereje megerősödik. Nagyméretű boszorkánybábukat készítettek, majd máglyán elégették, annak érdekébe, hogy elűzzék, megijesszék a szellemeket.
A farsangi időszakot már évszázadokkal ezelőtt is kihasználták szórakozásra, mivel tudták, hogy a tavaszi munkálatok megkezdése után nem lesz alkalmuk hasonlókhoz. A régi időben a faluk középpontja a fonó helyek voltak, ezért a farsangi időszakban is gyakran gyűltek össze ezen a helyen.
Táncoltak, nevettek a fonó háznál, majd kivonultak az utcára, mivel hatalmas utcai bálok kerültek megrendezésre esténként. A farsang utolsó napjaiban sokan látványos jelmezekbe bújtak, és előadásokat tartottak az utcán, de még olyan is előfordult, hogy házról házra bemutatták a színdarabúkat. Ehhez hasonló a Magyarországon minden évben megrendezett busójárás.